Az enyémbe belenézhetsz.
Tudom, vannak nálam jóval szegényebbek is. Tudom, csinálhattam volna jobban is. Tudom, a fizetésem sem a legméltatlanabbak közül való. Mégis. Úgy gondolom, sokan érzik azt a reménytelen csüggedtséget és szomorúságot, mint én. Mert a felháborodáson már rég túl vagyunk.
42 éves vagyok, tanítok. Tudom, én vagyok a hülye. De voltam már sok minden más is, biztosítós, vendéglátós, sajtós, riporter, szerkesztő, kampánymenedzser és még ki tudja, mi. Sok minden nem telt a szó szerinti „humán erőforrásból”, vagyis hogy nyikhaj korom óta olyan badarságokért rajongtam, mint művészet, irodalom, filozófia, még volt képem tehetséget is mutatni ezen-azon a téren, jött a bölcsészkar, első diplomás a családban, csinált is mindjárt belőle hármat, igaz, mindhármat ilyen lilaködös szakon, mit akar az ilyen, tanult volna közgazdaságtant, még inkább politológiát, ő baja.
Nem is szóltam semmit, mikor a diplomaosztó után jött a koppanás, csendben félreraktam a diplomát a magasröptű elképzelések mellett, ide-oda vándoroltam a fent említett munkakörökben, de hiába csöppentem a tanításnál jóval jobb keresetet nyújtó szakmai kalandokba, ha azok vagy rendszertelenek (pironkodva végzett ügynökmunka jutalékai) voltak, vagy egyszerűen csak a nemem miatt korántsem kerestem annyit, mint hasonló munkakörű férfi kollégáim. Pedig mindenhol kitűntem, a munkáim díjakat nyertek, a kreativitásom főnökeim legfőbb forrásává vált, problémamegoldó képességem a legkülönfélébb szituációkban hívták segítségül, és mindannyian keserves megbántottsággal vették tudomásul távozásom. Fizetésemelést, azt persze nem kínáltak. Márpedig rendszerint emiatt volt muszáj lépnem – és nem azért, mert egyre többet és többet akartam. Egyszerűen csak: valamit akartam. Annyit, hogy a harmadik hét végén ne ránduljon görcsbe a gyomrom, hogy mi lesz a negyediken. Végül egy reklámcégnél megtaláltam legalább ezt a nyugalmat, 2000-ben Budapesten 150 000 Ft-ot kerestem reklámszövegíróként (férfi kollégám 250-et). Meg 2005-ben is ugyanennyit, amikor teherbe estem. Ekkor már egy éve nem albérletben, hanem Angliába költözött barátnőm üresen maradt és nagylelkűen használatra felajánlott lakásában éltünk.
Panel volt, ette a pénzt, de életemben először tudtam félretenni. Nem sokat, de azt is magával is vitte a gyerek születése után két évvel lelépő férjem. Egyedülálló anya lettem, és ha a barátnőm hazaköltözik, ahogy szó volt róla, nem tudom, mi lett volna velünk. A reklámcégnél minimálbérre voltam persze bejelentve, telemarketinggel próbáltam a szűkös GYES-t pótolni. A céghez persze nem vettek vissza, már betöltötték a helyemet a főnök frissdiplomás unokahúgával, hiába volt hát az újszülött mellől holtfáradtan végzett távmunka. Talán meg sem tudtam volna oldani már, 10-18 óráig tartó, túlórákkal spékelt munkaidő nem való egy hároméves mellé.
Nagyon nagy szerencsém volt: a közelünkben lévő iskolában el tudtam helyezkedni, és már kilenc éve tanítom a nekem legkedvesebb tantárgyat szívemnek kedves gyerekeknek. Meg írok, blogot, cikket, reklámszöveget, keresem folyton a lehetőségeket, hova tudnék bedolgozni, néha már hívnak is, csurran-cseppen mindig egy kis mellékmunka, de soha rendszeresen, de soha kiszámítható, beosztható jövedelemmel. Nem mintha a pedagógusi munka olyan sok szabad időintervallumot adna, nem mintha nem kellene jóval az utolsó kicsengetés után is az iskola, a diákok, a tanítás ügyeivel foglalkozni, nem mintha nem szívná ki minden csepp erőmet egy-egy osztályvitákkal, zsibongással, fegyelmezetlenségekkel terhelt nap, s nem mintha nem kellene a saját gyerekemmel a tankönyvek felett görnyedni, apaanyaként megfelelni az igényeinek. De írok, ötletelek, megállás nélkül, mert azt nem lehet, mert akkor mi lesz a következő hónapban.
Mert tudod, milyen egy negyvenes értelmiségi pénztárcája? Kukkants bele az enyémbe, megmutatom:
186.000 a keresetem úgy, hogy ebben már benne van a családi adókedvezmény. (Gyerektartást nem kapok, mivel a férjnek évek óta nincs -és nem is lesz- állása, az egy főre eső jövedelmünk pedig magasabb annál, hogy bármilyen segélyben részesüljünk)
13.700 Ft-ot kapok emelt családi pótlékként, honorálván, hogy egyedül nevelem a gyerekem
Ez összesen 199 700. ("még havi kétszáz sose telt, az ám, hazám!")
A kiadásaim pedig:
60 000 Ft a rezsi (ebben tévé és internet is benne van)
5000 a havi mobiltelefonhasználatom
17-20 000 a lányom iskolája (9000 körül az étkezés, 5000-ért táncra jár, 2-3ezer minimum az egyéb napközis és osztályprogramok)
20 000 kettőnk gyógyszerei
5000 a havi 1 mozi
Ez 100-110 000 Ft, tehát még marad legjobb esetben 90.000 forintunk, napi 3000-et költhetünk. Hacsak. Nem jön egy születésnap, egy osztálykirándulás, egy influenza, ne adj isten, táppénz. A karácsonyról, iskolakezdésről, nyaralásról nem beszélve.
És nincs autónk. És a lakás, amiben lakunk, nem a miénk. És nincs BKV-bérletünk, mert a közelben intézünk el, amit el tudunk. Ha azt is kellene venni, már érezhetőt szorítana a nadrágszíjon. Pedig, mondom, nem élünk rosszul. A mellékes keresetekből még tudok iskolakezdésre és a többire félretenni úgy, hogy ne kelljen hitelt felvennem. Havonta egyszer egy moziba eljutunk, a turkálóban néha elverünk 10ezret is, és olyankor boldogok vagyunk, van mobilunk és internetünk, nem, nem mi élünk a legrosszabbul.
De mélységes rettegéssel tölt el, hogy nekem, negyvenen túl, nincs tartalékom se vész esetére, se a gyerekem jövőjére, gyakorlatilag hajléktalan vagyok, képtelen lennék fenntartani egy autót, de még egy kutyát is, és már attól is elönt a szorongás, ha arra gondolok, nemsokára a lányom középiskolás lesz, és akkor majd bérlet és zsebpénz kell, és lesz-e még mellékes munkám, és ha nem, akkor miből fizetem majd ki.
Nem, nem vagyok már felháborodva. Tudom, hogy sokan sokkal rosszabbul élnek. Nem kárhoztatom azokat, akiknek sikerült, ők szerencsésebb érdeklődési körűek, rokonságúak, önmenedzselőbbek, pénzre fókuszálóbbak voltak. Csak elszomorít. Hogy napi sok-sok óra, nem is érdemtelen és értéktelen, sőt, nem is minden társadalmi haszon nélkül való munkával, ma itt is tarthat egy értelmiségi, mert természetesen nem csupán csak rólam van szó. Pedig nem akartam én sosem sokat, a túl sok pénz, a túl sok lehetőség nekem teher, sosem erre vágytam. Számomra a vagyont ennyi jelentené: biztos fedél a fejem fölött, havonta pár könyv, egy színház, egy mozi, egy étterem, keret lovaglásra vagy úszásra a gyereknek, egy-egy pizzarendelés, kirándulás, 2-3 új ruha, ha ennyi beleférne, az már igazi jómód, még kocsi sem kellene. Meg a számlán 500.000 vésztartalék, és havonta 10-20ezer megtakarítás a gyerek jövőjére. Nem is olyan nagy álom, ugye? Nekem sem az, csak épp: utópisztikus. Pedig, mint mondtam, mi jól élünk.
Utolsó kommentek