vallomasok

Már régóta akartam erről írni, de most egy apa nyílt levele arra késztet, hogy meg is tegyem. Akkor gondolkodtam el nagyon az egészről, amikor a pszichológusom megkérdezte, zaklattak-e valaha. Kapásból nem-mel feleltem volna, ám bennragadt a szó. Mert akkor, felnőttfejjel rájöttem, hogy igenis zaklattak. És nem, nem csupán a mély nyomokat hagyó és a mindig elmesélendő történetek közé tartozó isztambuli utazáskor (erről lentebb szó lesz). Itthon, a kis falum maréknyi fiúközösségében, a magyar viselkedéskultúra szabályai közt is zaklatásoknak voltam kitéve.

Akkoriban még később értek a lányok, emlékszem, hogy már hetedikes voltam, amikor megértettem, hogy mi az az „alak”. Álldogáltam a tükör előtt, és néztem, hogy ezen az egészen, amit látok, mi az „alak”, „jó alak”. Mert a fiúk állandóan ezt mondták, hogy nekem van a legjobb alakom az osztályban. Aztán már nemcsak szavak voltak. A „fogdosós fiúk” elől menekültünk, ahogy bírtunk, szünetekben az volt a legfőbb szórakozásuk, hogy próbálták megérinteni a lányok mellét, fenekét. Nem tudom, ez valahogy nem volt kirívó viselkedés, minden fiú ezt csinálta, aki nem, azt csúfolták. Nem szóltunk érte a tanárnak, egy-két „nyafka” lány kiabálta futtában csak, hogy „tanárnéni, a Peti megint fogdos”, mi csak futottunk vagy szembeszálltunk és elpáholtuk a nyúlkálót. Egy idő után én is, pedig köztudottan félénk, csendes és szégyellős voltam. De felbátorodtam a többiek vehemenciáján (az is természetes viselkedéssé vált, hogy a megfogdosott lány az elkövető nyomába eredt és próbálta nyakon vágni), és ütöttem én is. Keserűen és felháborodva, azzal az addig idegen érzéssel a torkomban, hogy legszívesebben kirugdalnék a világból egy másik embert.

Isztambul is ekkortájt történt. Apám épp kikeveredett alkoholproblémájából, már egy éve idegenvezetőként dolgozott. Anyám kikönyörögte, hogy legalább az egyik útra vigyen el engem is, már elég nagy vagyok hozzá, és igazán foglalkozhatna egy kicsit velem. Nem kellett volna. Apám az út kezdetén tartott születésnapi koccintás során visszaesett (vagy addig is zugban ivott ezeken az utakon), és onnantól fütyült rám. 13 éves voltam, falusi, gyámoltalan kislány, aki addig a megye határán kívül se járt. A 36 órás buszút után elgyötörve kászálódtam ki Isztambulban, szorosan kapaszkodva rám se hederítő apámba. De hogy mennyire volt is mitől tartanom, azt sosem gondoltam volna. 3 napot töltöttünk ott, mindhármat végigrettegtem. Szőke voltam, repültek rám a törökök, nyomták a kéretlen puszikat, ölelgettek, hogy majd meg fúltam, a kétségbeesésemben magam mellé könyörgött korombéli fiú kezét fogva is mögém álltak a buszon és simogattak, rettenetes élmény volt. 13 évesen, a nemiséget még csak kapisgálva se, felnőtt férfiak támadásának a kereszttüzében főként az.

Ám a pszichológus kérdésére felelve rájöttem, hogy bár a fejemben a zaklatás szóhoz csak az isztambuli történet tartozott, az is egy idegen viselkedéskultúrába védtelenül való belecsöppenés tompításával körítve, voltaképp ennél jóval többször éreztem magam megalázva nőiségemben. Az osztálytársak fogdosásától. Igen, ahogy az apuka írta, a munkások beszólásaitól is. Amikor szerelmes reményekkel később rájöttem, hogy a másiknak „csak arra” kellettem. Friss házasként az az apósom szokásos reggeli kérdéseitől, miszerint úgy aludtam-e, mint egy üveg (bedugaszolva) vagy mint a róka (a farkincájával a lába között). A kollégák kétértelmű megjegyzéseitől, jópofának szánt durvaságaitól. Újonnan kötött ismeretségek némelyikétől idejekorán érkező frivol megjegyzésektől, netán szintén kéretlen erotikus szelfiktől (legutóbb egy blogger keresett fel szakmai tanácsokért, majd néhány halványan (!) személyesebb hangvételű levélváltás után küldött magáról egy szelfit, amelyen alig-alsógatyában pózol. Indok?!).

Mindez számomra igenis zaklatás volt, és nem maradt nyom nélkül, és nem csupán az isztambuli extrémebb zaklatás nem. Nekem is lányom van, én meg anyaként felkészülni tanítom, védekezni tanítom, arra, hogy nagyon nézze meg, mikor akarják csak a testét. Mert bocs, fiúk, és persze tisztelet a (azért nem kevés!) kivételnek, köztetek erre van szükség.