vallomasok

A svéd kollégának elege lett belőlünk 
Fél éve egy külföldi kolléga jött hozzánk, kiküldetése lejártával pedig nemrég búcsúztatót szerveztünk számára. Olof Svédországból érkezett, magyarul már 5 éve tanul, de bár érteni mindent ért, még mindig elég erősen töri a nyelvet. Üde színfolt volt nálunk, és egyébiránt is remek, nemes lelkületű ember, így mindenki nehéz szívvel mondott búcsút a megkedvelt kollégának.
Nem úgy Olof. Az őszintesége az egyik legnagyobb erénye, így mikor tréfálkozva megkérdeztem, hogy ugye nélkülünk azért Svédország sem lesz az igazi, elkomolyodva azt felelte, hogy bár egyenként nagyon kedvel bennünket, maga a kollektíva nem fog neki hiányozni. Megütközve firtattam ennek az okát, mire egy különös szóval válaszolt: mert nálatok a hátbeszéd a legnagyobb divat. Hátbeszéd? Az meg mi? Mint kiderült, arra gondolt, hogy nálunk mindig kibeszélik a másikat a háta mögött.

Már a családban is egymást beszéljük ki? 
Elgondolkodtam. Valóban szinte bevett gyakorlatról van szó? És rá kellett jönnöm, hogy -legalábbis a saját életemben tapasztaltak alapján- igen. Két húgom közül az idősebbikkel bizony meggyűlt a baja a szüleimnek, hajmeresztő kamaszkora mindenki idegeit próbára tette. Akkoriban én már egyetemista voltam, csak havonta jártam haza. Akkor viszont vége-hossza nem volt a panaszáradatnak. Anyám, akivel sosem jöttem ki igazán, most több órás beszélgetésekben tárta fel a lelkét – persze annak mentén, amiket a húgom elkövetett. A bizalmasa lettem, és ez felvillanyozott, annak ellenére, hogy mindig ott motoszkált bennem a rossz érzés: nem szép dolog, hogy a húgom viselt dolgait így kitárgyaljuk. Szerelmes volt, szinte társfüggő volt, alárendelte magát a fiúnak, elhanyagolta a tanulmányait, a családját. Utólag végiggondolva: ugyan melyik kamasz lány nincs kitéve ennek a veszélynek? Ha még a saját családja is csak kibeszéli tolerancia, támogatás és segítség helyett, akkor mit várunk a vérségi kötelék nélküli csoportosulásoktól?

Ha két kolléga beszélget, egy harmadik a téma
Ennél csak rosszabbat – és ezt is megtapasztaltam, nemcsak az osztálytársak pusmogásában, de később is, munkahelyről munkahelyre, pedig egészen más jellegűek voltak. A kitárgyalás azonban mindenütt valóban divat volt, legyen szó akár eladókról, tantestületről, marketingcsapatról, jogászokról, kreatív gárdáról. Ki issza tovább a kávéját, ki van táppénzen csak szimulálásból, ki nem törődik eléggé az ügyfeleivel, ki késik folyton, kik között van több kollegiális viszonynál és így tovább a végtelenségig. Már-már annyira, hogy ha két kollégát látok teljes egyetértésben beszélgetni, csaknem biztos vagyok benne, hogy egy harmadikat tárgyalnak ki. És mindez már olyan természetes számomra, hogy Olof megjegyzéséig nem is gondolkodtam el rajta. Már rég elfogadtam, hogy ez így megy, sőt, szégyen, nem szégyen (szégyen), olykor-olykor magam is részt vettem benne, noha legtöbbször igyekeztem kikerülni, az elégedetlenkedőket csitítani, empátiát csiholni – ilyenkor általában el is kedvetlenítettem a többieket, és „különc”, „fura” „magasabb rendűnek képzeli magát” jelzőket is begyűjtöttem (természetesen a hátam mögött).

Miért beszélünk ki másokat?
Olofnak mindez nem volt természetes, ő nem ebben nőtt fel. Vajon mert Svédországban magasabb az életszínvonal? Igen, azt hiszem, ennek is köze van a dologhoz: igyekszünk a pozíciónkat megtartani, és ha a másikat szidjuk, akkor egyértelmű, hogy mi magunk nem követjük el az említett hibákat, ergo mi sokkal jobb munkaerők vagyunk. Önfényezés a másik ledorongolása módszerével. „Nahát, X folyton a telefonján szórakozik az értekezlet alatt!” (Jelentése: bezzeg én odafigyelek! Én vagyok a neked/nekik való munkaerő!). Ez esetekben a másik kibeszélése épp azért történik a háta mögött, mert nem megoldásra törekszünk („figyi, észrevettem, hogy nem figyelsz az értekezleteken, kérlek, változtass”), hanem kifejezetten az értékcsökkentés a cél, a kolléga árnyoldalainak kiemelése, hogy a mienk fényesebben ragyogjon.

Ez köt össze a másikkal? 
Ám mi van akkor, amikor nincs ilyen hozománya a kitárgyalásnak? Azt hiszem, akkor pedig egészen más jellegű „hasznot” hoz: közösséget teremt azzal, akivel nyelvünkre vesszük az illetőt. És igen, valamiért mintha a kitárgyalást éreznénk a leginkább közösségteremtő erőnek. Megfigyelhető, hogy ha két, egymást alig ismerő munkatárs beszélgetni kezd, mennyire megindul a társalgás, mihelyst valamelyik kolléga kirívó dolgaira vagy a vezetés döccenőire terelődik a szó.

Még sokat kell tanulnunk
Hogy ez csak nálunk van így? Nem hiszem. De kíváncsi lettem, és beszélgettem pár, külföldön élő ismerőssel, és valóban toleránsabb és jóindulatúbb kommunikációt tapasztaltak. Tudom, egyszer majd elérünk mi is odáig. Hogy nem a másik hibáira való rávilágítással hangsúlyozzuk saját erényeinket. Hogy nem egy harmadik rovására találjuk meg másokkal a közösséget. Hogy megértjük, más útjai is vannak mindennek, és hogy az emberség valahol ott kezdődik, amelyet pedig épp egy magyar költő fogalmazott meg gyönyörűen: "Ne azt nézd, hogy az embereknek mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni." Tudom, egyszer megértjük majd Weöres Sándor szavait - de addig még ezt is tanulnunk kell. 
 

Az enyémbe belenézhetsz.

Tudom, vannak nálam jóval szegényebbek is. Tudom, csinálhattam volna jobban is. Tudom, a fizetésem sem a legméltatlanabbak közül való. Mégis. Úgy gondolom, sokan érzik azt a reménytelen csüggedtséget és szomorúságot, mint én. Mert a felháborodáson már rég túl vagyunk.

42 éves vagyok, tanítok. Tudom, én vagyok a hülye. De voltam már sok minden más is, biztosítós, vendéglátós, sajtós, riporter, szerkesztő, kampánymenedzser és még ki tudja, mi. Sok minden nem telt a szó szerinti „humán erőforrásból”, vagyis hogy nyikhaj korom óta olyan badarságokért rajongtam, mint művészet, irodalom, filozófia, még volt képem tehetséget is mutatni ezen-azon a téren, jött a bölcsészkar, első diplomás a családban, csinált is mindjárt belőle hármat, igaz, mindhármat ilyen lilaködös szakon, mit akar az ilyen, tanult volna közgazdaságtant, még inkább politológiát, ő baja.

Nem is szóltam semmit, mikor a diplomaosztó után jött a koppanás, csendben félreraktam a diplomát a magasröptű elképzelések mellett, ide-oda vándoroltam a fent említett munkakörökben, de hiába csöppentem a tanításnál jóval jobb keresetet nyújtó szakmai kalandokba, ha azok vagy rendszertelenek (pironkodva végzett ügynökmunka jutalékai) voltak, vagy egyszerűen csak a nemem miatt korántsem kerestem annyit, mint hasonló munkakörű férfi kollégáim. Pedig mindenhol kitűntem, a munkáim díjakat nyertek, a kreativitásom főnökeim legfőbb forrásává vált, problémamegoldó képességem a legkülönfélébb szituációkban hívták segítségül, és mindannyian keserves megbántottsággal vették tudomásul távozásom. Fizetésemelést, azt persze nem kínáltak. Márpedig rendszerint emiatt volt muszáj lépnem – és nem azért, mert egyre többet és többet akartam. Egyszerűen csak: valamit akartam. Annyit, hogy a harmadik hét végén ne ránduljon görcsbe a gyomrom, hogy mi lesz a negyediken. Végül egy reklámcégnél megtaláltam legalább ezt a nyugalmat, 2000-ben Budapesten 150 000 Ft-ot kerestem reklámszövegíróként (férfi kollégám 250-et). Meg 2005-ben is ugyanennyit, amikor teherbe estem. Ekkor már egy éve nem albérletben, hanem Angliába költözött barátnőm üresen maradt és nagylelkűen használatra felajánlott lakásában éltünk.

Panel volt, ette a pénzt, de életemben először tudtam félretenni. Nem sokat, de azt is magával is vitte a gyerek születése után két évvel lelépő férjem. Egyedülálló anya lettem, és ha a barátnőm hazaköltözik, ahogy szó volt róla, nem tudom, mi lett volna velünk. A reklámcégnél minimálbérre voltam persze bejelentve, telemarketinggel próbáltam a szűkös GYES-t pótolni. A céghez persze nem vettek vissza, már betöltötték a helyemet a főnök frissdiplomás unokahúgával, hiába volt hát az újszülött mellől holtfáradtan végzett távmunka. Talán meg sem tudtam volna oldani már, 10-18 óráig tartó, túlórákkal spékelt munkaidő nem való egy hároméves mellé.

Nagyon nagy szerencsém volt: a közelünkben lévő iskolában el tudtam helyezkedni, és már kilenc éve tanítom a nekem legkedvesebb tantárgyat szívemnek kedves gyerekeknek. Meg írok, blogot, cikket, reklámszöveget, keresem folyton a lehetőségeket, hova tudnék bedolgozni, néha már hívnak is, csurran-cseppen mindig egy kis mellékmunka, de soha rendszeresen, de soha kiszámítható, beosztható jövedelemmel. Nem mintha a pedagógusi munka olyan sok szabad időintervallumot adna, nem mintha nem kellene jóval az utolsó kicsengetés után is az iskola, a diákok, a tanítás ügyeivel foglalkozni, nem mintha nem szívná ki minden csepp erőmet egy-egy osztályvitákkal, zsibongással, fegyelmezetlenségekkel terhelt nap, s nem mintha nem kellene a saját gyerekemmel a tankönyvek felett görnyedni, apaanyaként megfelelni az igényeinek. De írok, ötletelek, megállás nélkül, mert azt nem lehet, mert akkor mi lesz a következő hónapban.

Mert tudod, milyen egy negyvenes értelmiségi pénztárcája? Kukkants bele az enyémbe, megmutatom:

186.000 a keresetem úgy, hogy ebben már benne van a családi adókedvezmény. (Gyerektartást nem kapok, mivel a férjnek évek óta nincs -és nem is lesz- állása, az egy főre eső jövedelmünk pedig magasabb annál, hogy bármilyen segélyben részesüljünk)

13.700 Ft-ot kapok emelt családi pótlékként, honorálván, hogy egyedül nevelem a gyerekem

Ez összesen 199 700. ("még havi kétszáz sose telt, az ám, hazám!")

A kiadásaim pedig:

60 000 Ft a rezsi (ebben tévé és internet is benne van)

5000 a havi mobiltelefonhasználatom

17-20 000 a lányom iskolája (9000 körül az étkezés, 5000-ért táncra jár, 2-3ezer minimum az egyéb napközis és osztályprogramok)

20 000 kettőnk gyógyszerei

5000 a havi 1 mozi

Ez 100-110 000 Ft, tehát még marad legjobb esetben 90.000 forintunk, napi 3000-et költhetünk. Hacsak. Nem jön egy születésnap, egy osztálykirándulás, egy influenza, ne adj isten, táppénz. A karácsonyról, iskolakezdésről, nyaralásról nem beszélve.

És nincs autónk. És a lakás, amiben lakunk, nem a miénk. És nincs BKV-bérletünk, mert a közelben intézünk el, amit el tudunk. Ha azt is kellene venni, már érezhetőt szorítana a nadrágszíjon. Pedig, mondom, nem élünk rosszul. A mellékes keresetekből még tudok iskolakezdésre és a többire félretenni úgy, hogy ne kelljen hitelt felvennem. Havonta egyszer egy moziba eljutunk, a turkálóban néha elverünk 10ezret is, és olyankor boldogok vagyunk, van mobilunk és internetünk, nem, nem mi élünk a legrosszabbul.

De mélységes rettegéssel tölt el, hogy nekem, negyvenen túl, nincs tartalékom se vész esetére, se a gyerekem jövőjére, gyakorlatilag hajléktalan vagyok, képtelen lennék fenntartani egy autót, de még egy kutyát is, és már attól is elönt a szorongás, ha arra gondolok, nemsokára a lányom középiskolás lesz, és akkor majd bérlet és zsebpénz kell, és lesz-e még mellékes munkám, és ha nem, akkor miből fizetem majd ki.

Nem, nem vagyok már felháborodva. Tudom, hogy sokan sokkal rosszabbul élnek. Nem kárhoztatom azokat, akiknek sikerült, ők szerencsésebb érdeklődési körűek, rokonságúak, önmenedzselőbbek, pénzre fókuszálóbbak voltak. Csak elszomorít. Hogy napi sok-sok óra, nem is érdemtelen és értéktelen, sőt, nem is minden társadalmi haszon nélkül való munkával, ma itt is tarthat egy értelmiségi, mert természetesen nem csupán csak rólam van szó. Pedig nem akartam én sosem sokat, a túl sok pénz, a túl sok lehetőség nekem teher, sosem erre vágytam. Számomra a vagyont ennyi jelentené: biztos fedél a fejem fölött, havonta pár könyv, egy színház, egy mozi, egy étterem, keret lovaglásra vagy úszásra a gyereknek, egy-egy pizzarendelés, kirándulás, 2-3 új ruha, ha ennyi beleférne, az már igazi jómód, még kocsi sem kellene. Meg a számlán 500.000 vésztartalék, és havonta 10-20ezer megtakarítás a gyerek jövőjére. Nem is olyan nagy álom, ugye? Nekem sem az, csak épp: utópisztikus. Pedig, mint mondtam, mi jól élünk. 

Már régóta akartam erről írni, de most egy apa nyílt levele arra késztet, hogy meg is tegyem. Akkor gondolkodtam el nagyon az egészről, amikor a pszichológusom megkérdezte, zaklattak-e valaha. Kapásból nem-mel feleltem volna, ám bennragadt a szó. Mert akkor, felnőttfejjel rájöttem, hogy igenis zaklattak. És nem, nem csupán a mély nyomokat hagyó és a mindig elmesélendő történetek közé tartozó isztambuli utazáskor (erről lentebb szó lesz). Itthon, a kis falum maréknyi fiúközösségében, a magyar viselkedéskultúra szabályai közt is zaklatásoknak voltam kitéve.

Akkoriban még később értek a lányok, emlékszem, hogy már hetedikes voltam, amikor megértettem, hogy mi az az „alak”. Álldogáltam a tükör előtt, és néztem, hogy ezen az egészen, amit látok, mi az „alak”, „jó alak”. Mert a fiúk állandóan ezt mondták, hogy nekem van a legjobb alakom az osztályban. Aztán már nemcsak szavak voltak. A „fogdosós fiúk” elől menekültünk, ahogy bírtunk, szünetekben az volt a legfőbb szórakozásuk, hogy próbálták megérinteni a lányok mellét, fenekét. Nem tudom, ez valahogy nem volt kirívó viselkedés, minden fiú ezt csinálta, aki nem, azt csúfolták. Nem szóltunk érte a tanárnak, egy-két „nyafka” lány kiabálta futtában csak, hogy „tanárnéni, a Peti megint fogdos”, mi csak futottunk vagy szembeszálltunk és elpáholtuk a nyúlkálót. Egy idő után én is, pedig köztudottan félénk, csendes és szégyellős voltam. De felbátorodtam a többiek vehemenciáján (az is természetes viselkedéssé vált, hogy a megfogdosott lány az elkövető nyomába eredt és próbálta nyakon vágni), és ütöttem én is. Keserűen és felháborodva, azzal az addig idegen érzéssel a torkomban, hogy legszívesebben kirugdalnék a világból egy másik embert.

Isztambul is ekkortájt történt. Apám épp kikeveredett alkoholproblémájából, már egy éve idegenvezetőként dolgozott. Anyám kikönyörögte, hogy legalább az egyik útra vigyen el engem is, már elég nagy vagyok hozzá, és igazán foglalkozhatna egy kicsit velem. Nem kellett volna. Apám az út kezdetén tartott születésnapi koccintás során visszaesett (vagy addig is zugban ivott ezeken az utakon), és onnantól fütyült rám. 13 éves voltam, falusi, gyámoltalan kislány, aki addig a megye határán kívül se járt. A 36 órás buszút után elgyötörve kászálódtam ki Isztambulban, szorosan kapaszkodva rám se hederítő apámba. De hogy mennyire volt is mitől tartanom, azt sosem gondoltam volna. 3 napot töltöttünk ott, mindhármat végigrettegtem. Szőke voltam, repültek rám a törökök, nyomták a kéretlen puszikat, ölelgettek, hogy majd meg fúltam, a kétségbeesésemben magam mellé könyörgött korombéli fiú kezét fogva is mögém álltak a buszon és simogattak, rettenetes élmény volt. 13 évesen, a nemiséget még csak kapisgálva se, felnőtt férfiak támadásának a kereszttüzében főként az.

Ám a pszichológus kérdésére felelve rájöttem, hogy bár a fejemben a zaklatás szóhoz csak az isztambuli történet tartozott, az is egy idegen viselkedéskultúrába védtelenül való belecsöppenés tompításával körítve, voltaképp ennél jóval többször éreztem magam megalázva nőiségemben. Az osztálytársak fogdosásától. Igen, ahogy az apuka írta, a munkások beszólásaitól is. Amikor szerelmes reményekkel később rájöttem, hogy a másiknak „csak arra” kellettem. Friss házasként az az apósom szokásos reggeli kérdéseitől, miszerint úgy aludtam-e, mint egy üveg (bedugaszolva) vagy mint a róka (a farkincájával a lába között). A kollégák kétértelmű megjegyzéseitől, jópofának szánt durvaságaitól. Újonnan kötött ismeretségek némelyikétől idejekorán érkező frivol megjegyzésektől, netán szintén kéretlen erotikus szelfiktől (legutóbb egy blogger keresett fel szakmai tanácsokért, majd néhány halványan (!) személyesebb hangvételű levélváltás után küldött magáról egy szelfit, amelyen alig-alsógatyában pózol. Indok?!).

Mindez számomra igenis zaklatás volt, és nem maradt nyom nélkül, és nem csupán az isztambuli extrémebb zaklatás nem. Nekem is lányom van, én meg anyaként felkészülni tanítom, védekezni tanítom, arra, hogy nagyon nézze meg, mikor akarják csak a testét. Mert bocs, fiúk, és persze tisztelet a (azért nem kevés!) kivételnek, köztetek erre van szükség.

Ha jól belegondolok, nálunk senki se normális a családban.

Apám az egész gyerekkoromat végigitta, végignőzte (ergo anyám végigbőgte). Nem volt agresszív vagy bugyuta tőle, nem. Egyszerűen csak nem volt. Reggel még aludtam, mikor elment, este már aludtam. Amikor meg mégis ott volt, akkor meg minden volt, csak nem apa. Egyszer például el akart adni a törököknek. De tényleg. Isztambuli seftelős körútjára cipelt el, 14 éves és szőke voltam, menekülni kellett – volna, ám ő szépen puszikat adatott velem a töröknek bőrmellényért, tigrises falvédőért. Volt, aki komolyabbra taksált, nekiállt alkudozni, dülöngélve, duhaj jókedvben. Vagy megtörtént, hogy újdonsült férjemet hívta kurvázni, egy hetes házasok voltunk. Vagy csak hülye üzleteket kötött, és alig bírtuk kivakarni belőle. Vagy leszokási időszakában számítógépfüggő lett, és hónapokra bevette magát hozzánk. Vagy taknyos kölyökként zokogva a térdemet átkarolva vonszoltatta magát, könyörögve, hogy ne mondjam el anyámnak a megtalált szeretői levelet. Ma már nem iszik, így a hülye ügy is kevesebb körülötte, de azért van, a húgom épp most próbálja valahogy rendbehozni, amit apám „szakembergárdája” szétgányolt a fürdőjében, mert persze, hiába sejtettük jó előre, hogy gond lesz belőle, nem lehetett nemet mondani a szervezkedésére, ha csak nem akartuk bámulni a „bennem sose bíztok meg”-üzenetű, durcás gyerekképét. Tudtuk, hogy a gárdát majd link, mindig bajban lévő új haverokból verbuválja, lelkes nagy-segítőként, csak hogy szeressék, ha velünk tol ki, akkor is. Egy átok, de a mi átkunk.

Anyám az átélt gyerekkori és apámkori traumák hatására megkeseredett és begyűjtött magának egy szép kis OCD-t, takarítási-, rend- és tisztaságmániát, így nem elég, hogy kiborul, ha egy centivel odébb van téve a mosogatószivacs, de a felelőst is a legkeményebb pellengérre állítja, valamint mély letargiába süllyed a többiek oda nem figyelése és a számos, naponta eltűrt megpróbáltatás miatt. A világ számára nem fekete és fehér, csupán fekete, az újonnan ültetett fa biztos az allergiáját növeli majd, a nap túl melegen süt, a hülye eső esik, a szomszéd hangos, a rohadt füvet megint nyírják, a büdös kutya ismét a lépcsőházban hullatta el a szőrét. Kibírhatatlan, de a mi kibírhatatlanunk.

A nagyobbik húgom társfüggő. Ennek köszönhetően egyrészt addig marad egy kapcsolatban, amíg teljesen ki nem készül bele, másrészt a szakítás után hosszú órákon keresztül lelkizik a telefonban, vigasztalhatjuk, hallgathatjuk a rút cserbenhagyóról szóló vég nélküli történeteket és a jövőbeli lehetséges történések mindegyikének felvázolását. Éppen-párkapcsolatban korszakában viszont teljesen lemondhatunk a létezéséről, akár évekig. A családi eseményeken ha úgy adódik, hogy társának is kedve van, részt vesz, egyébként nem is számítunk rá, ha telefonál, megijedünk, hogy valami baj van, ha valamit szervezni kell, nem osztunk rá feladatot, nem lepődünk meg, ha nincs képben azzal, hogy hanyadikba jár a gyerekünk vagy épp munkahelyet váltottunk. Elveszítettük egy ideig, kész, majd jön, ha szakítás van, úgyhogy inkább ne jöjjön, szeretjük így messziről. Mert függő, függő, de a mi függőnk.

A kisebbik húgom még talán a legenyhébb eset. A legfiatalabbként ő kapta meg a leginkább letisztultabb személyiséget a szüleimtől, és neki kellett a legmagasabbra emelnie a toleranciás küszöbét. Mindennek köszönhetően egyikünktől a másikunkig nyargalászik, összetartani akarván ezt a csürhét, amelyiknek minden tagja más irányba húzóan hülye. Persze azért ő sem mentes minden kettyótól: hogy valami biztos és kezelhető dolgot is érezzen maga körül ebben az eszement bagázsban, a pénz felé fordult. Ha valahol akció van, ő tud róla. Több kuponja van, mint bőrsejtje. A gyereke első szava a „vásárlás” volt. Szerintem nincs olyan bolt, ahol ne járt volna, ami egy dolog, ám ez a mánia sajátos módon döntésképtelenséggel is párosul, így számos „a kék vagy a zöld csíkos lenne jobb szerinted” telefonra számíthatunk, amelyek hosszú-hosszú percekig tartanak, a vonal másik végén bizonytalankodó csendekkel fűszerezve. Kettyós, kettyós, de a mi kettyósunk.

Mindezt persze csak azért mertem leírni, mert azon túl, hogy arra számítok, nem olvassák el az érintettek, én magam vagyok a legelviselhetetlenebb mindannyiunk közül. Legszívesebben a szobámban ülök és verem a klavit, alig lehet kiimádkozni egy-egy közös ebédhez. Amit vega lévén persze külön készítek el. Amikor meg mégis köztük vagyok, csak a baj van velem. Eltöröm a poharukat, elveszítem vagy tönkretéve adom vissza a tárgyaikat, amiket már előre félve adtak kölcsön, leöntöm a terítőjüket, és úgy egyáltalán nemigen vagyok képben, ha a mindennapi életről van szó, ami rengeteg zűrrel és katyvasszal jár. De valahogy elviselnek, mert az ő elviselhetetlenjük vagyok.

És valahogy szerintem erről szól a család. Hogy mindenki hülye, a maga módján az, és el kell viselni. És láttuk egymást, amikor még kevésbé voltunk elviselhetetlenek, és tudjuk, miből erednek a kialakultak. Tudjuk, mi van igazán a másik szívében, és ezt tartjuk szem előtt, bármi is történik. És ennyire soha, senki más nem fogja. Mert családnak lenni olyan titkos és mély kötelék, amely külön univerzumot teremt maga köré. Benne létezünk, akár akarunk, akár nem, és ha a világban nem is, köztük valahogy, valamiféleképpen mindig otthon vagyunk.