vallomasok

Ha jól belegondolok, nálunk senki se normális a családban.

Apám az egész gyerekkoromat végigitta, végignőzte (ergo anyám végigbőgte). Nem volt agresszív vagy bugyuta tőle, nem. Egyszerűen csak nem volt. Reggel még aludtam, mikor elment, este már aludtam. Amikor meg mégis ott volt, akkor meg minden volt, csak nem apa. Egyszer például el akart adni a törököknek. De tényleg. Isztambuli seftelős körútjára cipelt el, 14 éves és szőke voltam, menekülni kellett – volna, ám ő szépen puszikat adatott velem a töröknek bőrmellényért, tigrises falvédőért. Volt, aki komolyabbra taksált, nekiállt alkudozni, dülöngélve, duhaj jókedvben. Vagy megtörtént, hogy újdonsült férjemet hívta kurvázni, egy hetes házasok voltunk. Vagy csak hülye üzleteket kötött, és alig bírtuk kivakarni belőle. Vagy leszokási időszakában számítógépfüggő lett, és hónapokra bevette magát hozzánk. Vagy taknyos kölyökként zokogva a térdemet átkarolva vonszoltatta magát, könyörögve, hogy ne mondjam el anyámnak a megtalált szeretői levelet. Ma már nem iszik, így a hülye ügy is kevesebb körülötte, de azért van, a húgom épp most próbálja valahogy rendbehozni, amit apám „szakembergárdája” szétgányolt a fürdőjében, mert persze, hiába sejtettük jó előre, hogy gond lesz belőle, nem lehetett nemet mondani a szervezkedésére, ha csak nem akartuk bámulni a „bennem sose bíztok meg”-üzenetű, durcás gyerekképét. Tudtuk, hogy a gárdát majd link, mindig bajban lévő új haverokból verbuválja, lelkes nagy-segítőként, csak hogy szeressék, ha velünk tol ki, akkor is. Egy átok, de a mi átkunk.

Anyám az átélt gyerekkori és apámkori traumák hatására megkeseredett és begyűjtött magának egy szép kis OCD-t, takarítási-, rend- és tisztaságmániát, így nem elég, hogy kiborul, ha egy centivel odébb van téve a mosogatószivacs, de a felelőst is a legkeményebb pellengérre állítja, valamint mély letargiába süllyed a többiek oda nem figyelése és a számos, naponta eltűrt megpróbáltatás miatt. A világ számára nem fekete és fehér, csupán fekete, az újonnan ültetett fa biztos az allergiáját növeli majd, a nap túl melegen süt, a hülye eső esik, a szomszéd hangos, a rohadt füvet megint nyírják, a büdös kutya ismét a lépcsőházban hullatta el a szőrét. Kibírhatatlan, de a mi kibírhatatlanunk.

A nagyobbik húgom társfüggő. Ennek köszönhetően egyrészt addig marad egy kapcsolatban, amíg teljesen ki nem készül bele, másrészt a szakítás után hosszú órákon keresztül lelkizik a telefonban, vigasztalhatjuk, hallgathatjuk a rút cserbenhagyóról szóló vég nélküli történeteket és a jövőbeli lehetséges történések mindegyikének felvázolását. Éppen-párkapcsolatban korszakában viszont teljesen lemondhatunk a létezéséről, akár évekig. A családi eseményeken ha úgy adódik, hogy társának is kedve van, részt vesz, egyébként nem is számítunk rá, ha telefonál, megijedünk, hogy valami baj van, ha valamit szervezni kell, nem osztunk rá feladatot, nem lepődünk meg, ha nincs képben azzal, hogy hanyadikba jár a gyerekünk vagy épp munkahelyet váltottunk. Elveszítettük egy ideig, kész, majd jön, ha szakítás van, úgyhogy inkább ne jöjjön, szeretjük így messziről. Mert függő, függő, de a mi függőnk.

A kisebbik húgom még talán a legenyhébb eset. A legfiatalabbként ő kapta meg a leginkább letisztultabb személyiséget a szüleimtől, és neki kellett a legmagasabbra emelnie a toleranciás küszöbét. Mindennek köszönhetően egyikünktől a másikunkig nyargalászik, összetartani akarván ezt a csürhét, amelyiknek minden tagja más irányba húzóan hülye. Persze azért ő sem mentes minden kettyótól: hogy valami biztos és kezelhető dolgot is érezzen maga körül ebben az eszement bagázsban, a pénz felé fordult. Ha valahol akció van, ő tud róla. Több kuponja van, mint bőrsejtje. A gyereke első szava a „vásárlás” volt. Szerintem nincs olyan bolt, ahol ne járt volna, ami egy dolog, ám ez a mánia sajátos módon döntésképtelenséggel is párosul, így számos „a kék vagy a zöld csíkos lenne jobb szerinted” telefonra számíthatunk, amelyek hosszú-hosszú percekig tartanak, a vonal másik végén bizonytalankodó csendekkel fűszerezve. Kettyós, kettyós, de a mi kettyósunk.

Mindezt persze csak azért mertem leírni, mert azon túl, hogy arra számítok, nem olvassák el az érintettek, én magam vagyok a legelviselhetetlenebb mindannyiunk közül. Legszívesebben a szobámban ülök és verem a klavit, alig lehet kiimádkozni egy-egy közös ebédhez. Amit vega lévén persze külön készítek el. Amikor meg mégis köztük vagyok, csak a baj van velem. Eltöröm a poharukat, elveszítem vagy tönkretéve adom vissza a tárgyaikat, amiket már előre félve adtak kölcsön, leöntöm a terítőjüket, és úgy egyáltalán nemigen vagyok képben, ha a mindennapi életről van szó, ami rengeteg zűrrel és katyvasszal jár. De valahogy elviselnek, mert az ő elviselhetetlenjük vagyok.

És valahogy szerintem erről szól a család. Hogy mindenki hülye, a maga módján az, és el kell viselni. És láttuk egymást, amikor még kevésbé voltunk elviselhetetlenek, és tudjuk, miből erednek a kialakultak. Tudjuk, mi van igazán a másik szívében, és ezt tartjuk szem előtt, bármi is történik. És ennyire soha, senki más nem fogja. Mert családnak lenni olyan titkos és mély kötelék, amely külön univerzumot teremt maga köré. Benne létezünk, akár akarunk, akár nem, és ha a világban nem is, köztük valahogy, valamiféleképpen mindig otthon vagyunk.