A svéd kollégának elege lett belőlünk
Fél éve egy külföldi kolléga jött hozzánk, kiküldetése lejártával pedig nemrég búcsúztatót szerveztünk számára. Olof Svédországból érkezett, magyarul már 5 éve tanul, de bár érteni mindent ért, még mindig elég erősen töri a nyelvet. Üde színfolt volt nálunk, és egyébiránt is remek, nemes lelkületű ember, így mindenki nehéz szívvel mondott búcsút a megkedvelt kollégának.
Nem úgy Olof. Az őszintesége az egyik legnagyobb erénye, így mikor tréfálkozva megkérdeztem, hogy ugye nélkülünk azért Svédország sem lesz az igazi, elkomolyodva azt felelte, hogy bár egyenként nagyon kedvel bennünket, maga a kollektíva nem fog neki hiányozni. Megütközve firtattam ennek az okát, mire egy különös szóval válaszolt: mert nálatok a hátbeszéd a legnagyobb divat. Hátbeszéd? Az meg mi? Mint kiderült, arra gondolt, hogy nálunk mindig kibeszélik a másikat a háta mögött.
Már a családban is egymást beszéljük ki?
Elgondolkodtam. Valóban szinte bevett gyakorlatról van szó? És rá kellett jönnöm, hogy -legalábbis a saját életemben tapasztaltak alapján- igen. Két húgom közül az idősebbikkel bizony meggyűlt a baja a szüleimnek, hajmeresztő kamaszkora mindenki idegeit próbára tette. Akkoriban én már egyetemista voltam, csak havonta jártam haza. Akkor viszont vége-hossza nem volt a panaszáradatnak. Anyám, akivel sosem jöttem ki igazán, most több órás beszélgetésekben tárta fel a lelkét – persze annak mentén, amiket a húgom elkövetett. A bizalmasa lettem, és ez felvillanyozott, annak ellenére, hogy mindig ott motoszkált bennem a rossz érzés: nem szép dolog, hogy a húgom viselt dolgait így kitárgyaljuk. Szerelmes volt, szinte társfüggő volt, alárendelte magát a fiúnak, elhanyagolta a tanulmányait, a családját. Utólag végiggondolva: ugyan melyik kamasz lány nincs kitéve ennek a veszélynek? Ha még a saját családja is csak kibeszéli tolerancia, támogatás és segítség helyett, akkor mit várunk a vérségi kötelék nélküli csoportosulásoktól?
Ha két kolléga beszélget, egy harmadik a téma
Ennél csak rosszabbat – és ezt is megtapasztaltam, nemcsak az osztálytársak pusmogásában, de később is, munkahelyről munkahelyre, pedig egészen más jellegűek voltak. A kitárgyalás azonban mindenütt valóban divat volt, legyen szó akár eladókról, tantestületről, marketingcsapatról, jogászokról, kreatív gárdáról. Ki issza tovább a kávéját, ki van táppénzen csak szimulálásból, ki nem törődik eléggé az ügyfeleivel, ki késik folyton, kik között van több kollegiális viszonynál és így tovább a végtelenségig. Már-már annyira, hogy ha két kollégát látok teljes egyetértésben beszélgetni, csaknem biztos vagyok benne, hogy egy harmadikat tárgyalnak ki. És mindez már olyan természetes számomra, hogy Olof megjegyzéséig nem is gondolkodtam el rajta. Már rég elfogadtam, hogy ez így megy, sőt, szégyen, nem szégyen (szégyen), olykor-olykor magam is részt vettem benne, noha legtöbbször igyekeztem kikerülni, az elégedetlenkedőket csitítani, empátiát csiholni – ilyenkor általában el is kedvetlenítettem a többieket, és „különc”, „fura” „magasabb rendűnek képzeli magát” jelzőket is begyűjtöttem (természetesen a hátam mögött).
Miért beszélünk ki másokat?
Olofnak mindez nem volt természetes, ő nem ebben nőtt fel. Vajon mert Svédországban magasabb az életszínvonal? Igen, azt hiszem, ennek is köze van a dologhoz: igyekszünk a pozíciónkat megtartani, és ha a másikat szidjuk, akkor egyértelmű, hogy mi magunk nem követjük el az említett hibákat, ergo mi sokkal jobb munkaerők vagyunk. Önfényezés a másik ledorongolása módszerével. „Nahát, X folyton a telefonján szórakozik az értekezlet alatt!” (Jelentése: bezzeg én odafigyelek! Én vagyok a neked/nekik való munkaerő!). Ez esetekben a másik kibeszélése épp azért történik a háta mögött, mert nem megoldásra törekszünk („figyi, észrevettem, hogy nem figyelsz az értekezleteken, kérlek, változtass”), hanem kifejezetten az értékcsökkentés a cél, a kolléga árnyoldalainak kiemelése, hogy a mienk fényesebben ragyogjon.
Ez köt össze a másikkal?
Ám mi van akkor, amikor nincs ilyen hozománya a kitárgyalásnak? Azt hiszem, akkor pedig egészen más jellegű „hasznot” hoz: közösséget teremt azzal, akivel nyelvünkre vesszük az illetőt. És igen, valamiért mintha a kitárgyalást éreznénk a leginkább közösségteremtő erőnek. Megfigyelhető, hogy ha két, egymást alig ismerő munkatárs beszélgetni kezd, mennyire megindul a társalgás, mihelyst valamelyik kolléga kirívó dolgaira vagy a vezetés döccenőire terelődik a szó.
Még sokat kell tanulnunk
Hogy ez csak nálunk van így? Nem hiszem. De kíváncsi lettem, és beszélgettem pár, külföldön élő ismerőssel, és valóban toleránsabb és jóindulatúbb kommunikációt tapasztaltak. Tudom, egyszer majd elérünk mi is odáig. Hogy nem a másik hibáira való rávilágítással hangsúlyozzuk saját erényeinket. Hogy nem egy harmadik rovására találjuk meg másokkal a közösséget. Hogy megértjük, más útjai is vannak mindennek, és hogy az emberség valahol ott kezdődik, amelyet pedig épp egy magyar költő fogalmazott meg gyönyörűen: "Ne azt nézd, hogy az embereknek mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni." Tudom, egyszer megértjük majd Weöres Sándor szavait - de addig még ezt is tanulnunk kell.
Utolsó kommentek